József Tatár
A pozsonyi csata emlékére
Kezdődött talán azzal, hogy 899 márciusában Arnulf keleti frankok királya a magyar fejedelmi udvarban szövetséget ajánlott Árpádnak: Ha közösen legyőzik Berengár itáliai királyt, akkor a magyaroké lehet Pannónia azaz a Dunántúl. Az egyezség megköttetett, Árpád szélvész gyors lovasai legyőzték itáliai király hadait, majd a Lombardiából hazatérő magyar seregek birtokba vehették a Dunától nyugatra eső területeket. Északról a morvák azonnal megtámadták a területet birtokba vevő magyarokat, de gyors vereséget szenvedtek, így 900 őszére az egész Kárpát-medence magyar fennhatóság alá került. A kialakult helyzet miatt várható volt egy komolyabb nyugati offenzíva Pannónia elfoglalására, amire végül 907 júniusának közepén került sor, amikor Liutpold őrgróf szervezésében hatalmas német és frank sereg gyűlt össze Ennsburg vára és Sz. Flórián kolostora között. A hadjárat célja a magyarok kiűzése volt Pannóniából, a krónika szerint kiirtsák a magyarokat. Parancsuk így szólt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.” Becslések szerint Ennsburgban 100 000 katona gyűlt össze, csatlakozott a hadjárathoz a pápa és a német egyház is. A német csapatokat névleg Arnulf király mindössze 14 éves fia, Lajos vezette, valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg, utóbbi a Dunán felvonuló német hajóhad élén. A két német sereg június 17-én indult el, a Duna két partján vonulva, Liutpold őrgróf serege északon, Thietmar salzburgi érseké délen, a Dunán pedig a hajóhad Sieghard herceg vezetésével. Meg kell jegyezni, hogy bár német és bajor többségű seregről volt szó, mindhárom sereg vezére frank főúr volt. Mivel a német seregek gyülekezője a szokásos Ennsburgi hadiszemle időpontjára esett, a gyepűt őrző határvédők csak június 27-én lehettek teljesen bizonyosak abban, hogy komoly támadással kell szembenézniük, Kétségbe azért nem estek elődeink, már felvonulás közben megtámadták előbb a déli bajor hadsereget, maguk után csalták Thietmar erőit, időt adva a magyar törzsszövetségnek, hogy egy közel 40 000 főnyi sereget összpontosíthassanak a Duna Pozsonnyal szembeni partjára. Július 4-én a magyar előőrsök a támadás-visszavonulás taktikájával bevezették a támadók déli seregét egy elzárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva a csatában tönkreverték az egyházfő seregét, aki sok ezer katonája és rengeteg főúr és főpap sorsában osztzva elesett az ütközetben. A magyarok még a július negyediki ütközet éjszakáján átúsztatták csapataikat a Dunán, és másnap hajnalban lerohanták az Liutpold északi seregét. A forgatókönyv hasonló volt az előző napihoz: A németek nagy része vezérükkel együtt elesett az ütközetben. Árpád katonái ezt követően megtámadták és legyőzték a dunai német flottát védő erőket, felgyújtották a hajókat, majd megkezdődött a vert seregek üldözése, és Ennsburg alatt állomásozó IV. Lajos király megtámadása. Ebben a negyedik összecsapásban esett el Sieghard herceg is. A vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen az 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására, vagyis végérvényesen megszilárdult a magyar jelenlét a Kárpát-medencében. A pozsonyi csata történelmünk egyik legnagyobb sikere. Európa országai a pozsonyi csata után törődtek bele abba, hogy a kontinensen egy új, önálló és erős államalakulat jön majd létre Magyar Fejedelemség néven. A történészek egy része úgy vélekedik,hogy a német támadás megindulásának egyik oka, Árpád természetes halála lehetett, így a hadműveleteket nem vezethette, ha viszont mégsem így volt, és élt a csata időpontjában, csak Ő lehetett a vezér. Idézzük fel tehát Árpád vezér emlékét. A kései utódok mára már alig tudnak valamit középkori uralkodóházunk megalapítójáról, arról a nagyszerű államférfiról, akit egykor a bizánci császárok királyok, fejedelmek kértek fel szövetségesüknek. Árpád született katonai tehetség volt, már 20 éves korától hadjáratokat vezetett, majd a Megyer törzs vezéreként, népe élén vonult be Atilla örökségén a Kárpát-medencébe. Talán Ő volt az első magyar vezető, aki nem alá és fölérendeltségben, hanem egymást kiegészítő együttműködésben, a szövetség erejében hitt. A vérszerződés után kialakuló magyar egység legfontosabb célja a hon megvédése volt, amiben megint csak Árpád példája mutatta az irányt. Öt fia született: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Zolta. A fejedelem három fia (Tarhos, Üllő és Jutocsa/Jutas) a Pozsonyi csatában estek el, és a történeti forrásokat egyértelműnek tűnik, hogy a magyar seregek élén Pozsonynál 907-ben maga is karddal a kezében vérét és életét áldozta népéért.
Sírjának helye ismert. A vízbe, illetve - később - a víz mellé temetés hagyomány volt a keleti népeknél, így a magyaroknál is. Sírjának Anonymus által megjelölt helye "Attila városa" kétségtelenül az általa rendbe hozott római település volt. Testét a Megyer törzs szállásterületén az aqvincumi római romok mellett, ősi szokás szerint „ két víz közé” a Duna és egy kis folyó forrásánál helyezték nyugalomra, amely fölé az emlékét őrző leszármazottak –Árpád-házi királyaink- templomot emeltek. A Fejéregyház templom romjai az 1500-as években még láthatóak voltak, mára azonban teljesen elenyésztek. Valószínűsíthető helyén, az Árpád-híd (nem véletlenül a név…) budai hídfőjénél egy kis templom áll, amelynek hátulsó oldali üvegvitrinjében nemrégiben még olvasható volt egy kis megemlékezés mindezekről. A templom mellett néhány faragatlan kőtömb minden jelzés nélküli. Az erre haladó ember modern szoborcsoportnak vélhetné, pedig ez annál több. Árpád vezér jeltelen síremléke. A budai oldalon még egy apró jel, amely az említett hely irányába mutat: az Árpád fejedelem útja. Mára ennyi maradt mementónak az évezred legmeghatározóbb magyarjáról. Nem a mai embereket kell hibáztatni e szomorú helyzet miatt, egy folyamat részesei vagyunk, amelyben évszázadok rendszerei marcangolták szét nemzettudatunkat, szaggatták gyökereinket, Árpádi örökségünket, amely szerint szövetséget kötni erény, azt fenntartani dicsőség, harcolni érte kötelesség. A szövetségek megkötése csak egyenrangú partnerek között ért valamit, a felmerülő problémákat közösen oldották meg a felek, s ha veszély fenyegette a szövetséget, a legvégső esetben – ismétlem a legvégső esetben - a fegyverek döntöttek. A magyar történelem már régen elvtelen szövetségről, megalkuvó kompromisszumokról, minden alap nélküli ígérgetésekről szól, az anyagi haszon reménye és az egyéni érdekek gerjesztette háborúskodások, testvérharcok évszázadai mára megfakították Árpád örökségét, mint ahogy a pozsonyi csata is kikopott a köztudatból. Ha a gyökér elszárad, kidől a fa, ha nem gondozzuk a kertet, felveri a gaz. A jelen időszak sem mentes a kihívásoktól, sőt úgy tűnik történelmünk egyik legnagyobb nagy kihívása előtt állunk, országként, nemzetként egyaránt. Ha sikereinkből nem merítünk erőt, előbb a kétségbeesés győz le minket, csak utána a körülmények. Vissza tehát az Árpádi gondolathoz: erős szövetségek, honvédelem, országépítés.
Tatár J.
Kezdődött talán azzal, hogy 899 márciusában Arnulf keleti frankok királya a magyar fejedelmi udvarban szövetséget ajánlott Árpádnak: Ha közösen legyőzik Berengár itáliai királyt, akkor a magyaroké lehet Pannónia azaz a Dunántúl. Az egyezség megköttetett, Árpád szélvész gyors lovasai legyőzték itáliai király hadait, majd a Lombardiából hazatérő magyar seregek birtokba vehették a Dunától nyugatra eső területeket. Északról a morvák azonnal megtámadták a területet birtokba vevő magyarokat, de gyors vereséget szenvedtek, így 900 őszére az egész Kárpát-medence magyar fennhatóság alá került. A kialakult helyzet miatt várható volt egy komolyabb nyugati offenzíva Pannónia elfoglalására, amire végül 907 júniusának közepén került sor, amikor Liutpold őrgróf szervezésében hatalmas német és frank sereg gyűlt össze Ennsburg vára és Sz. Flórián kolostora között. A hadjárat célja a magyarok kiűzése volt Pannóniából, a krónika szerint kiirtsák a magyarokat. Parancsuk így szólt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.” Becslések szerint Ennsburgban 100 000 katona gyűlt össze, csatlakozott a hadjárathoz a pápa és a német egyház is. A német csapatokat névleg Arnulf király mindössze 14 éves fia, Lajos vezette, valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg, utóbbi a Dunán felvonuló német hajóhad élén. A két német sereg június 17-én indult el, a Duna két partján vonulva, Liutpold őrgróf serege északon, Thietmar salzburgi érseké délen, a Dunán pedig a hajóhad Sieghard herceg vezetésével. Meg kell jegyezni, hogy bár német és bajor többségű seregről volt szó, mindhárom sereg vezére frank főúr volt. Mivel a német seregek gyülekezője a szokásos Ennsburgi hadiszemle időpontjára esett, a gyepűt őrző határvédők csak június 27-én lehettek teljesen bizonyosak abban, hogy komoly támadással kell szembenézniük, Kétségbe azért nem estek elődeink, már felvonulás közben megtámadták előbb a déli bajor hadsereget, maguk után csalták Thietmar erőit, időt adva a magyar törzsszövetségnek, hogy egy közel 40 000 főnyi sereget összpontosíthassanak a Duna Pozsonnyal szembeni partjára. Július 4-én a magyar előőrsök a támadás-visszavonulás taktikájával bevezették a támadók déli seregét egy elzárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva a csatában tönkreverték az egyházfő seregét, aki sok ezer katonája és rengeteg főúr és főpap sorsában osztzva elesett az ütközetben. A magyarok még a július negyediki ütközet éjszakáján átúsztatták csapataikat a Dunán, és másnap hajnalban lerohanták az Liutpold északi seregét. A forgatókönyv hasonló volt az előző napihoz: A németek nagy része vezérükkel együtt elesett az ütközetben. Árpád katonái ezt követően megtámadták és legyőzték a dunai német flottát védő erőket, felgyújtották a hajókat, majd megkezdődött a vert seregek üldözése, és Ennsburg alatt állomásozó IV. Lajos király megtámadása. Ebben a negyedik összecsapásban esett el Sieghard herceg is. A vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen az 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására, vagyis végérvényesen megszilárdult a magyar jelenlét a Kárpát-medencében. A pozsonyi csata történelmünk egyik legnagyobb sikere. Európa országai a pozsonyi csata után törődtek bele abba, hogy a kontinensen egy új, önálló és erős államalakulat jön majd létre Magyar Fejedelemség néven. A történészek egy része úgy vélekedik,hogy a német támadás megindulásának egyik oka, Árpád természetes halála lehetett, így a hadműveleteket nem vezethette, ha viszont mégsem így volt, és élt a csata időpontjában, csak Ő lehetett a vezér. Idézzük fel tehát Árpád vezér emlékét. A kései utódok mára már alig tudnak valamit középkori uralkodóházunk megalapítójáról, arról a nagyszerű államférfiról, akit egykor a bizánci császárok királyok, fejedelmek kértek fel szövetségesüknek. Árpád született katonai tehetség volt, már 20 éves korától hadjáratokat vezetett, majd a Megyer törzs vezéreként, népe élén vonult be Atilla örökségén a Kárpát-medencébe. Talán Ő volt az első magyar vezető, aki nem alá és fölérendeltségben, hanem egymást kiegészítő együttműködésben, a szövetség erejében hitt. A vérszerződés után kialakuló magyar egység legfontosabb célja a hon megvédése volt, amiben megint csak Árpád példája mutatta az irányt. Öt fia született: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Zolta. A fejedelem három fia (Tarhos, Üllő és Jutocsa/Jutas) a Pozsonyi csatában estek el, és a történeti forrásokat egyértelműnek tűnik, hogy a magyar seregek élén Pozsonynál 907-ben maga is karddal a kezében vérét és életét áldozta népéért.
Sírjának helye ismert. A vízbe, illetve - később - a víz mellé temetés hagyomány volt a keleti népeknél, így a magyaroknál is. Sírjának Anonymus által megjelölt helye "Attila városa" kétségtelenül az általa rendbe hozott római település volt. Testét a Megyer törzs szállásterületén az aqvincumi római romok mellett, ősi szokás szerint „ két víz közé” a Duna és egy kis folyó forrásánál helyezték nyugalomra, amely fölé az emlékét őrző leszármazottak –Árpád-házi királyaink- templomot emeltek. A Fejéregyház templom romjai az 1500-as években még láthatóak voltak, mára azonban teljesen elenyésztek. Valószínűsíthető helyén, az Árpád-híd (nem véletlenül a név…) budai hídfőjénél egy kis templom áll, amelynek hátulsó oldali üvegvitrinjében nemrégiben még olvasható volt egy kis megemlékezés mindezekről. A templom mellett néhány faragatlan kőtömb minden jelzés nélküli. Az erre haladó ember modern szoborcsoportnak vélhetné, pedig ez annál több. Árpád vezér jeltelen síremléke. A budai oldalon még egy apró jel, amely az említett hely irányába mutat: az Árpád fejedelem útja. Mára ennyi maradt mementónak az évezred legmeghatározóbb magyarjáról. Nem a mai embereket kell hibáztatni e szomorú helyzet miatt, egy folyamat részesei vagyunk, amelyben évszázadok rendszerei marcangolták szét nemzettudatunkat, szaggatták gyökereinket, Árpádi örökségünket, amely szerint szövetséget kötni erény, azt fenntartani dicsőség, harcolni érte kötelesség. A szövetségek megkötése csak egyenrangú partnerek között ért valamit, a felmerülő problémákat közösen oldották meg a felek, s ha veszély fenyegette a szövetséget, a legvégső esetben – ismétlem a legvégső esetben - a fegyverek döntöttek. A magyar történelem már régen elvtelen szövetségről, megalkuvó kompromisszumokról, minden alap nélküli ígérgetésekről szól, az anyagi haszon reménye és az egyéni érdekek gerjesztette háborúskodások, testvérharcok évszázadai mára megfakították Árpád örökségét, mint ahogy a pozsonyi csata is kikopott a köztudatból. Ha a gyökér elszárad, kidől a fa, ha nem gondozzuk a kertet, felveri a gaz. A jelen időszak sem mentes a kihívásoktól, sőt úgy tűnik történelmünk egyik legnagyobb nagy kihívása előtt állunk, országként, nemzetként egyaránt. Ha sikereinkből nem merítünk erőt, előbb a kétségbeesés győz le minket, csak utána a körülmények. Vissza tehát az Árpádi gondolathoz: erős szövetségek, honvédelem, országépítés.
Tatár J.